Szintén lakótársaknak – egy magyar, de ma már Heidelbergben élő német hölgynek és férjének – köszönhettük, hogy a reggeli korai pakolás és elköszönés után Arezzo felé indultunk, s ajánlásukra betértünk a Castiglion Fibocchi település mellett lévő Fattoria la Viallaba. Ez a hely tulajdonképpen egy birtok, ahol három fivér biogazdálkodással foglalkozik, s ahol minden kapható ami jellemző Toscanára. Bor, sajt, olaj, szalámi, tészta, édesség, szószok, zöldségek. Az elmúlt években Toscana legjobb olaja és a legjobb pecorino sajt címet is elnyerték. Ide tartottunk, de elsőre a különálló szállodájukhoz tévedtünk. A kertészkedő kb. 70 éves bácsikát kérdeztem meg a szőlő között, hogy megkérdezzük hol is a bolt. Sose láttam ilyen szép bácsit, idős volt és boldog, látszott hogy kemény dolgos élete volt együtt a természettel. Mosolyogva, az angolt értve, de olaszul beszélve mutatott a szőlőtenger közepén lévő földútra, hogy ott keljünk át. Nekiveselkedtünk, s mintha ott arra a három percre megállt volna az idő. Szőlők között, földúton botorkáltunk, a távolban egy gyönyörű ciprussor – a hivatalos út – amire végül ráfordultunk és megérkeztünk az „udvarházhoz”. Egy csoda. Deszkából, nádból ácsolt kocsibeállók, mosolygós arcú parasztasszonyok, traktorból kiszálló gumicsizmás férfiak, kockás terítővel fedett szabadtéri asztalok fogadtak. A boltban mindenféle jó. Kedvesen fogadtak, kóstolhattunk amit akartunk. Végül szószokkal, articsókával, aszalt paradicsommal, olivaolajjal, borokkal (ezzel együtt 12-re nőtt az autóban lévő palackok száma) és pecorino sajttal felpakolva jöttünk el. Várt ránk Észak-Olaszország és a Garda tó.
Dél körül indultunk három körül már Castelnuovo del Gardaban voltunk, de a szállásunkat csak nem tudtuk megtalálni. Valami lehetetlen címen volt, a GPS ki sem írta. A férjem már ad hoc szállást akart keresni, amikor letértünk az útról és egy borospince és borozó keverékébe, csaholó kutyák közepedte bemerészkedtem és a pult mögött lévő bácsi simán útbaigazított. „Á Elena!” – mondta, majd valami Agipot emlegetett, s elmagyarázta hogy jutunk oda. Az agip benzinkutat jelentett, a Mol kúttal szembeni utcában meg is találtuk szállásadónk apartmanjait. Korunkbeli, rettentő beszédes fiatal hölgy volt a tulaj, lebeszéltünk mindent és bár én már nem sok kedvel, de nekiindultunk Veronának. 5-kor már bent voltunk a városban. Aranyáron (9€) parkoltunk az Arénánál. De az ellenkező irányba indultunk el, a Scaligeri vár és a híres tulipános Ponte Scaligero felé.
Útközben útba ejtettünk egy pizzást, ahol míg sütötte a szeleteket tanú lehettünk az üzletvezetők (tulajdonosok?) házastársi vitájának és kibékülésének. Kb. 3 perc leforgása alatt. Imádtuk őket. Betúrtuk az isteni pizzát és nekiindultunk. Panoráma útikönyvünkben lévő térkép alapján boldogultunk valahogy, de inkább a szimatunkra hagyatkoztunk, mentünk az orrunk után. A hídon átsétálva kívülről megcsodáltuk a Scaligerik egyik várát majd a part mentén, parkok gyűrűjében a város keleti oldala felé vettük az irányt. És akkor beszippantott a város gyönyörűsége. A régi mégis újonnan pompázó színes épületek, a folyó és a hidak látványa, a város nyüzsgése, élhetősége, a turisták elviselhető száma. Méltósága és mégis bája van ennek a városnak, fennkölt mégis élhető, nyoma sincs a toszkán vidékiességnek, de a bennsőséges barátságosság mindent áthat. Menthetetlenül beleszerettem a színes sikátoraiba, az autómentes zónákba, a valami pici különlegességgel elkápráztató templomaiba, kis tereibe, felvirágozott ablakaiba és balkonjaiba. Valami csodás módon ötvöződik itt a múlt és az abból táplálkozó jelen. Jól megfér egymással a turistáknak árult bóvli karkötők és szuvenírek, a Scaligerik hamvait rejtő nemesi sírszobrok, Júlia mondája és a luxusüzletek. Látszik hogy az emberek jól élnek itt és szeretnek itt élni.
Útba ejtettük a Sant'Anastasia templomot, ami a város legnagyobb temploma, amelynek szenteltvíztartóit nyomorék formájú szobrok tartják. A Duomo oszlopait griffmadarak tartják, bent pedig a veronai épületekre oly jellemző vízszintes - a vörös tégla és a fehér kőrétegek váltakozása miatti - csíkozás volt . Csodás, díszített templomok voltak. Ahogy egyre beljebb sétáltunk a belvárosba, a 7. században épült Santa Maria Antica templom előtt megnéztük a Scaligerek temetkezési helyeit, különös faragott-díszített kőmauzóleumok ezek. Majd elértünk az egyik legcsodálatosabb térre ahol valaha voltam, ez a Piazza dei Signori. (a középső kép) Fantasztikus építészetű, történelmű és hangulatú épületek, késő délutáni napsugarak…A Piazza delle Erbe-n régen zöldség és gyümölcspiac volt, most szuveníreket árusító sátrak lepték el a teret a kávézók éttermek között. Az emberek csak élvezték a forgatagot. Jó szakember módjára, mi felmásztunk a tér közepén lévő, négy oszlop tartotta emelvényre, ahonnan régen a törvényeket hirdették ki. Csodáltuk még sokáig a környező házak freskóit, a szökőkutat, majd elindultunk, hogy megkeressük Júlia házát.
Útközben még betértünk egy fagyizóba, kicsit tébláboltunk egy térkép előtt. Amikor egy láthatóan helyi bácsi megszólított minket, hogy mit keresünk, útbaigazított a Casa di Julietta-hoz. Óriási tömeg fogadott, de mintha csak megéreztük volna a következő pár percet benyomultunk, a férjem kattintott kettőt, és azon vettük észre magunkat, hogy 2-3 síppal felfegyverkezett rendőr kifelé tereli a tömeget az udvarból. Záróra volt. Isteni szerencse, hogy a bácsinak köszönhetően időben odaértünk, mégha csak egy pillantást is vethettünk Júlia erkélyére. Eztán céltalanul lődörögtünk a tömeggel, tudtuk, hogy előbb-utóbb úgyis az Arenához érünk. Nemcsak maga az i.u. 30-ban épített épület volt csodaszép, hanem maga a Piazza Bra is, a fantasztikus, színes épületeivel, hangulatos kávézóival, elegáns és hátizsákos turisták tömkelegével. Verona nekem ez a terrakotta színű város marad, napnyugtában, kivilágítva. Nagyon elfáradva értünk haza de másnap még mindig erőt gyűjtve nekiindultunk a Garda tónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése