Elhagyva Monsummano Terme-i szállodánkat, autóval indultunk Firenzébe. A Piazzale Michelangelo tér felé haladva ízelítőt kaptunk abból, hogyan kell két sávból négyet csinálni + motorosok. A férjem rendkívül jól idomult a helyzethez (egyébként is nagyon jó a hely és közlekedésismerete-kivéve Becsehely környékét J ) sínen voltunk, és azon a gyönyörű úton felcsorogtunk a térre. Bepréseltük magunkat az utolsó parkolóhelyre, majd az Anblock által említett kis ösvényen leballagtunk az Arno partjára. A Santa Croce felé vettük az irány, ugyanazon az útvonalon ahol az 1. nap járunk, valami fura vonzódásom van a város ezen zajos, nyüzsgő, szűkös, kis éttermekkel, boltokkal teli része iránt. Hál istennek 1. nap elmentünk a templom felé, mert most nem láthattuk volna annak homlokzatát, tekintve, hogy a 7-i ünnepség állványai még ott díszelegtek a téren. Bejutva a templomba nem annak szépsége ragadott magával, hanem a fontos embereknek, síroknak, művészeti alkotásoknak a tömkelege. Bár a falakon lévő freskók gyönyörűek voltak. A kordonok mögé a tiltás ellenére belopódzó pofátlan pár, a vakuval fotózó turista, valamint Dante sírja előtt álló amerikai csoport, akiknek az idegenvezető épp azt ecsetelte, hogy Dante volt Olaszország egyik legnagyobb írója…na ezek kiverték a biztosítékot. Viszont bensőséges és tényleg értékes dolgokat láthattunk a mellette lévő múzeumban, ahová csak azok jöttek akiket tényleg érdekelt a művészet. Itt „botlottam” bele utazásom kedvenc freskójába, Taddeo Gaddi Last Supper Tree of Life című művébe. Megragadott, az asztal innenső oldalára rekesztett – szerintem - Júdás alakja. Szokatlan így kiültetni valakit a kispadra. Hosszú percekig nézegettem, míg férjem a Giotto festményekért volt odáig. Bosszankodással töltött el, hogy Donatello által faragott Krisztust egész egyszerűen nem találtuk. L A templom udvara az elcsendesülésé volt, kedves zöldjével üdítő volt az utcára lépés előtt. Megkerestük tegnapelőtti bolt-paninikészítő helyünket a Il Centro supermercati-t a Borgo degli Albizi utca 59. szám alatt. Még két panini az útra!!! Természetesen a Duomó téren keresztül elsétáltunk a Santa Maria Novella templomig, ahol vártuk a választ Donatello paraszt Krisztusára, Brunelleschi alkotását, de isten bizony azt se találtuk. (Bár a férjem állítja és tudja, hogy láttuk J) Lehet hogy a figyelmetlenség, a türelmetlenség volt az oka, de sajnos nem sikerült összehasonlítanunk a két művet. Legalább lesz miért visszajönni…A pályaudvar előtt indult a 13-as busz, azzal felzötykölődtünk a Piazzale Michelangelora, utoljára bambulva bele a környezetbe. Nem a végállomáson, hanem eggyel lejjebb a San Miniatonal szálltunk le. Ez a városban a legrégibb, kevesek által látogatott pici kis templom a maga csendességével, egyszerűségével és ódon falaival méltó búcsúzás volt Firenzétől.
Elindultunk Greve in Chianti felé, ahol a városba érve a patak parton ingyenesen parkoltunk, majd a borospohárral a nyakukban lógó emberekkel szemben haladva beértünk a városka szívében lévő kis térre. Ekkor rendezték ugyanis a 41. Chianti expo-t melynek tényét hónapokkal ezelőtt fedeztem fel az interneten. Borkedvelőként – a férjem már-már mániákus – nagyon vártuk a kóstolási lehetőségeket. Minden úgy volt, ahogy a neten olvastam, vettünk egy poharat 10 euroért, kaptunk a borászatokról és borokról szóló kis füzeteket, térképet és nekiindultunk a standoknak. Dini mint a gyerekek, óriási örömmel repült borászról-borászra, az sem érdekelte, hogy neki elvileg el kellene vezetnie Umbriáig. Egriek lévén tudjuk milyen egy hasonló borünnep, de itt sokkal nagyobb közvetlenséget, nagyvonalúságot tapasztaltunk. Volt, hogy kóstoltunk bort, de nem lyukasztották a kis kártyánkat, így kb. a 7 lehetőség helyett 10-12 féle bort kóstoltunk meg. Viszont déli órák lévén, sok bornak nem volt megfelelő a hűtése…erre jobban figyelhettek volna. Hát persze hogy vásároltunk!!! Én meg kicsit be is csíptem…
Átautóztunk a vágyott Montefioralle-be, aminél fantasztikusabb, csodásabb picike ékszerdobozt talán egész utazásunk során nem láttunk. Ősi macskaköves utcáin, a napfénytől aranyló falak között, idős nénik üldögéltek a balkon alatt és a két-három utca végénél akadály nélkül átsétálhattunk a szőlőtőkék közé. Valami csodálatos falu, olyan ahol az ember mindig boldog tud lenni! Nekiindultunk a klasszikus Chianti vidéknek, hosszú sorú szőlőtőkék között, dombokon le-fől autóztunk, mást sem látva, mint a sang…. szőlő súlyos bordó fürtjeit. A szőlő birtokokat néha-néha megszakította egy-egy udvarház. Így utólag rájöttünk hogy eltévedtünk, így traktor vájta földutakon poroszkáltunk, várva hogy a következető szőlősarkon kifordul a borosgazda és megkérdezi mit is keresünk.
A GPS volt a ludas, az a fránya gép, ahelyett hogy az SR 222-n hozott volna végig, annak utolsó szakaszánál rövidített, így lemaradtunk még ennél is több gyönyörűségről. A Siena-Perugia autóútra vitt a gép, így azon továbbhaladva, már sötétben értünk a Trasimenó-tavi városba Passignano-ba. Innen pedig felkúsztunk a hegyen lévő Castel Rigonéba, ahol bűbájos szállásunk várt a középkori falak között. Megjegyezném, hogy itt is minden csodálatos volt, a Vaterás képeknek minden megfelelt. A szállodai alkalmazottak azonban jóval közvetlenebbek, emberibbek, beszélgetősebbek voltak mint Monsummanoban. 3 szoba közül választhattunk, mi egy pici, de erkélyes szoba mellett döntöttünk, alattunk a medence, még lentebb a Trasimeno-tó terült el, amit a reggeli pára miatt csak néha itt-ott láthattunk. Ahogy ereszkedtünk le a hegyről, úgy tűnt el a pára és melegített a napocska.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése