5. nap: San Gimignano-Monteriggioni- Siena

Korán keltünk, megittuk a cappuccino-espresso párosításunkat, jól bereggeliztünk és elindultunk San Gimignano felé. A Perugia-Siena autóúton végigrepesztettünk, így is lett 11 óra mire San Gimignanoba értünk, a Parcheggio Giubileo (Viale Roma) leparkoltunk, simán találtunk helyet. Az ezt követő 5 perc volt nyaralásunk legfélelmetesebb öt perce, tekintve hogy nekem nagyon kellett pisilnem. Kénytelen kelletlen egy, a parkolóban álló nagy fémdoboz-wc-be mentem be hirtelen- kb. úgy nyílt ki az ajtaja mint egy űrhajóé, s nagyjából úgy is záródott rám 1 másodperc alatt. Na ott bent a 4 nm-n lejátszódott bennem, hogyan nem fogok én kijutni a budi fogságából! Aztán megláttam egy óriási nagy piros gombot, nem figyeltem én már akkor, hogy 6 nyelven mi van alá írva….pisilni se tudtam ijedtségemben. Rácsaptam, az ajtó recsegve kinyílt, a férjem pedig nagyon röhögött.

Belépve a városkapunk egyből elkapott és nem engedett a hely hangulata. Tömegre, bóvlikra és nagyon turistásra gondoltam, de kedves, bájos, kellően barátságosan zsongó városka volt a „delikátesz” üzleteivel. Imádom ezeket a boltokat – melyeknek Magyarországon még a csíráját is kiölték – szalámik, tészták, borok, gombák, sajtok, fűszerek minden mennyiségben! Igen tudom, van ami ipari mennyiségeket rejt, de még így is vonzó és nem ócska, amit csak a turistára sóznának. Nálunk már menne ezen árukkal a seftelés. Ott minden minőségi és mindenhol akciók voltak. Betaláltunk J  a főtérre, megvettük a belépőt a Torre Grossa-ba, mellyel a múzeumot, illetve a festményeket is megnézhettük. Nem volt lehengerlő, de tetszett a hangulata ezeknek a toronyszobáknak. Az 54 méter tetejére érve, a legszebb Toszkán táj tárult a szemünk elé, mindenhol szőlő és olajfaültetvények csodás rendezettségben! 

Lemászva ettünk egy isteni foccaccia-t szinten tartó kajának, mert a Monteriggioni-ban lévő Bar dell 'Orso hentesbolt és étteremben akartunk enni. Fájó szívvel mondtunk búcsút, de várt ránk a misztikusnak tűnő Monteriggioni, fél három körül odaértünk…konkrétan rohadt le rólam a farmer térdnadrágom. Iszonytató meleg volt, poros volt a parkoló is. A lentiben álltunk meg, ugyanúgy fizetni kell mint a fentiben és meg gyalogolni is 3 percet. A városfalat normálisan fotózni nem tudtam, iszonyat meleg volt, a fent említett éttermet nem találtuk. A falra felmászni szerintem nem különösebben érdemes, annál inkább bejárni azt a két utcát ami van. Az egész napra jellemző késedelem és a „már Sienában kellene lennünk érzés” elhatalmasodásának biztos tudatában türelmetlenség és csalódás vett rajtunk erőt, így egyszerű hentesbolt egyszerű paninijét fogyasztottuk el, a falu közepén lévő kedves olajfaligetben. A hajam beleakadt az olajfa koronájába, a bogyók csaképpen hogy kibújtak, a tücskük ciripeltek, egy helyi bácsi komótosan újságot olvasott mellettünk a fa árnyékában. Ez volt a nap legnyugodtabb pillanata, megkapó, bűbájosan csendes és álmos. 

Majdnem öt óra volt, mire Sienába értünk, itt voltunk legtehetetlenebbek a parkolással. Végül a Parcheggio Stazione, az állomással szembeni mélygarázsba mentünk. A plázában alig találtuk meg a mozgólépcsőt, tényleg csak a fórumon (Toscana saját szemünkkel- népszerűsítés!) olvasottak adtak segítséget, de csak sikerült! Elámultunk a mozgólépcsőn, majd a felérkezést követően, még 20-25 perc volt mire besétáltunk a központba, Így utólag elmondható, hogy itt parkoltunk a legbénábban, lehet hogy találtunk volna beljebb is helyet – főként hogy vasárnap volt. Már befelé jövet feltűntek a nyakukban színes kendővel kisebb-nagyobb csoportokban gyülekező városiak, de akkor még nem tudtuk mire vélni…de gyanítottuk, hogy itt bizony a contradaknak lesz jelenése valamilyen formában. A Duomo felé vettük az irányt, melynek monumentalitását mi inkább a belső térben tapasztaltuk. Értem én, hogyan akartak még nagyobb templomot építeni, de annyira egyértelmű volt az építészeti próbálkozás, hogy már el is tűnt a misztikum. Annál lenyűgözőbb volt a belső. Soha nem láttam ennél gyönyörűbb katedrálist!!! Berohantunk, lenyugodtunk és úgy töltöttünk ott el 1 órát, hogy észre sem vettük. Nagyon tetszettek a padlón lévő mozaikok, melyeknél a kezdetekben még szurokkal öntötték a formákat, a későbbiekben már színes márványt használtak. Majdnem teljesen befedték a teljes padlózatot, el voltak kerítve, de fel voltak fedve. (olvastam valahol hogy ezek csak szeptemberben láthatók, egyébként letakarják őket.) Az abszolút kedvenceim a kupola kezdeténél sorakozó pápafejek voltak, úgy szemléltek lefelé mintha csak azt figyelnék ki lép be szentélyükbe. Lenyűgöző volt az oszlopok által alkotott gótikus hajlatok, nem tudtam betelni a mennyezettel. Megnéztük a későbbi II. Pius pápa könyvgyűjteményét is. 

A Duomot még egyszer körbesétálva elindultunk az Il Campo felé, ahol nagy tömeg gyűlt össze. Már messziről hallani lehetett a dobszót, odaérve láttuk, hogy a conradak képviselői, zászlai és tagjaik – nyakukban az adott kerületet jellemző kendővel – felvonultak. A tér közepén pedig zászlódobálással szórakoztatták a népet, egyik a másik után. Sajnos nem sokáig élvezhettük, kb 15 perc jutott nekünk ebből a véletlen különlegességből. A zászlók elvonulásával, a tömeg néminemű szétszéledésével végignyúltunk a meleg köveken, fagyit majszoltunk szigorúan copettaból és az élet csodáiról beszélgettük. Hálát adtunk a sorsnak azért a lehetőségért, hogy ide eljuthattunk. Nem tettünk semmi mást, mint csodáltuk a teret, figyeltük az emberek sokaságát és fürödtünk a lemenő nap fényében. Nehéz szívvel hagytuk ott a várost, de már igencsak későre járt.