Toscana legszebb és legépebben megmaradt városának mondott Cortona volt a napi célunk, ahol már a parkolással problémáink adódtak. Tulajdonképpen a város bejáratánál, a szerpentinen parkoltunk, betuszkoltuk az autót a legkisebb helyre. Rossz ómen volt a Garibaldi téren terjengő vizeletszag és az egyetlen hajléktalan akit a vidéki Toscanában láttunk. (a két dolog nem függött össze J ) A többi várostól eltérően, viszonylag nagy tömeggel sodródtunk a Piazza Signorelli felé, ami egyszerűen gyönyörű volt. Úgy éreztük, hogy ez a város visszaröpít minket az időben, érintetlen és nem volt benne semmi „naesztőrizzükmegmertmajdjönnekráaturisták” érzés. De sajnos itt a főtéren is rengeteg idős emberekből álló csoport ücsörgött – s bár kedvelem a jó fej időseket – ők inkább hangos, ki ha én nem angol turisták voltak, akik semmiféle tisztelettel nem viseltettek a város iránt és az egész főteret ellepték. Amúgy is nyűgös kedvemet tetézte, hogy nem találtunk nyilvános wc-t valamint az általam kinézett és az útikönyv által kiválónak mondott étterem (Trattoria Pane i vino) is be volt zárva. Talán nem készültem fel eléggé Cortonából, de a város sem segített a nevezetességek megtalálásában. Így találomra indultunk el az iszonyú meredek utcákon, csakhogy minél távolabb legyünk a tömegtől. Aztán találtunk a Chiesa di San Francescot, ahol Szent Ferenc ereklyéi voltak elhelyezve: az imakönyve, a köpenye és még valami. Innen még magasabbra törtünk, csendes napsütötte délelőtti utcákon sétáltunk egyre feljebb, lakóházak, száradó ruhák és bóbiskoló (visszafelé már ebédelő) helyiek között. Monastero di Santa Chiarat útba ejtve, égbe törő hegyes tuják által övezett kaptatón másztunk fel Santuario di Santa Margheritahoz, ami a stílusában a firenzei San Miniatohoz hasonlított ugyan, de azzal szemben színes és vidám volt. Ez újra jókedvet csalt belém.
Lecaplattunk. Dél lévén a hőség elviselhetetlenné vált, így úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk a fél órára lévő szállásunkra, összepakolunk a holnapi útra és a szieszta után nekivágunk Passignano sul Trasimenonak illetve magát a tavat is megismerjük valamennyire. Így utólag rettenetesen sajnálom, hogy a Duomot illetve a vele szemközti múzeumot nem néztük meg, benne az egyik leghíresebb Signorelli festménnyel. Azt hiszem Cortona az a város, amelynek tartozom még egy eséllyel. Szegény, tényleg a sokadik hasonló város volt már a tarsolyunkban, az utolsó itt töltött napunkra hagytuk, szerintem a Toszkán vidék lezárását is láttam benne. Ez elkeserített és már nem tudtam úgy lelkesedni mint az utazás elején.
Ezen a ponton megérdemli a Castel Rigone-i szállásunk is, hogy dicsérjem. Melegebb fogadtatásban volt részünk mint Monsummanoban, bár a szobánk kicsi volt. Csupasz kövekből „összehordott” épület volt, örök kérdést hagyva maga mögött: vajon igazi középkori falak vagy azok kiváló másolata volt-e? Nem tudjuk, de imádtuk a pici erkélyünket és a rusztikus belsőt. Ez is Vaterás volt.
Gondoltuk mindenképpen tartozunk annyival Umbriának és a Trasimenonak, hogy körbejárjuk Passignano sul Trasimenot, ami a tó északi fővárosa, s tőlünk 10 perc autóút, gyakorlatilag csak lejöttünk a hegyről a szerpentinen… meg még 500 méter. Előző este már sétáltunk a tónál, s a parti éttermek egyikében vacsoráztunk, ma is így terveztük. A kocsit csak méregdrága parkolóban tudtuk letenni, majd nekiindultunk a lovagvárnak. Tulajdonképpen egyetlen tábla után, érzésre vettük célba a sűrű, középkori utcákat, amik zegzugos, itt-ott hiányos lépcsői, a turistáknak felújítottaktól talán kissé kopottasabban még gyönyörűbbnek tűntek. Egy sepregető nénit megkérdeztünk, ez-e a jó út a várba, annyira valószínűtlen volt a lakóházak, ajtók között futó szűk lépcsősor. Ha benézünk az ablakokon, sziesztázó bácsikat láttunk volna esküszöm!
A várba felmászva csodálatos panoráma tárult a tóra, ugyanakkor egy szegényes, de érdekes kiállítás is volt itt a tó lehetőségeit kihasználó halászó életmódról. A vár létező összes tornyába felmásztunk, majd – a castel rigonei ott tartózkodásunk 4. napján érkező kedves magyar házaspár ajánlására - a nem sokkal hét óra előtt induló hajóval áthajóztunk az Isola Maggiore nevű szigetre. A fenti harmadik kép az ott található egyetlen apró kis faluban készült. A kikötő, pár ház, kocsma, 2 kápolna és egy tengerész háza. Ez minden nevezetessége e csöppnyi kis szigetnek, de a béke kis foltja volt. Néhány hozzánk hasonló párral andalogtunk az évszázados utcákon, hallgattuk ahogyan a fácánok kurrogtak az estében, majd egy fél óra múlva indultunk vissza a hajóval a város felé, a naplementében. Megvacsoráztunk az egyik part menti étteremben. A nevét nem tudom, de antik hatású volt és egy nagy tükör volt a bejárattal szemben a falon, hogy a háttal ülők is láthassák a tavat. Imádtam, hogy az idős pincér bácsika kézfogással köszöntött a bejáratnál, bemutatkozott és eldiskurált pár szót. Kiváló vacsorát ettünk, talán összesen 50 €-ért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése