Ezt a napot vártam a legjobban, úgy terveztük a La Create vidéken autókázunk. Már itthon megterveztem a sok apró településből álló nagy kört, a szántóföld melletti pikniket, a szénaszagú kerteket, a ciprusok sorainak fényképezését, majd megpihenést egy kolostorban. A templomokból és palotákból kissé elegünk volt, természetet akartunk a párommal! Tipikus vidéki Toszkán vasárnapi semmittevést! Többé kevésbé sikerült is, de talán a spontaneitás itt adta a legnagyobb pofonokat. Örök szerelmemmé vált Montepulciano, mely várostól inkább a túl turistás települést vártam. Valószínűleg a vasárnap (vagy a szeptember) miatt, kevesebben voltunk, nyugodtan és kellemesen térképeztük fel a várost. Borult a terv, fogalmam sincs hol parkoltunk, de a városfal tövében volt az tuti. Vettünk egy óriási nagy fürt szőlőt az első árusnál és nekiindultunk. Láttunk itt kerámiacipőkben virágzó fűszernövényeket, delikát boltokat dögivel, a tipikus borfajtát a Vino Nobile-t kóstoltató borospincéket úton-útfélen és kézműves bőrárukat. (Az egyik kirakatból tündéri sokszínű kistáska hívogatott, a férjem pedig csendes, beletörődött mosollyal fizetett J ) Kiérve a főtérre, a Piazza Grande-ra, elénk tárult az igazi középkor: magasan fekvő tér, ahonnan minden szinten utcácskák vezettek szerteszét, azok felett a Palazza Communale tornya magasodott, aminél csak a puritán, középkori templom és a mellette magasodó Campanile volt magasabb. Valahol a fórumon olvastam egy ingyenes borospincéről, de nem volt megnevezve. Jelentem megtaláltuk Contucciékat!!! Hatalmas hordók között botorkáltunk végig a pincerendszeren, térdig járunk a demizsonokban, s a végén a kis boltban persze hogy vásároltunk egy kis Vino Nobile-t.
Miután kiszedtük a kocsit egy csapat parkoló motor közül, Monticciello felé vettük az irányt, ahol tényleg ott van a dimbes-dombos tájat felszabdaló, tipikus ciprusos fasor gyönyörűség. A kisvárosig az ember legszívesebben méterenként megállna fotózni!!! Az ici-pici faluban csak egy pillanatra álltunk meg, aztán továbbindultunk Pienza, II. Pius pápa szülővárosa felé. Az ebédidő kellős közepén, iszonyatos hőségben értünk a városba, ahol nagyon-nagyon nehezen találtunk parkolót, majd azután alig tudtunk parkolójegyet venni, mert csak aprót lehetett bedobálni. A Palazzo Piccolominit könnyen megtaláltuk, azt a kis ösvényt is mögötte ami a d’ Orcia völgyre nézett. Innen, a valaha volt legszebb kilátásban volt részünk. Ebéd után néztünk volna, de egyáltalán nem találtunk éttermet, amiben lett volna hely. Jobb híjján egy bárszerű képződménybe ültünk le, egy nyomorult asztalnál, szánkban a később jövő és mellettünk leülő családdal. De amikor 10 perc után sem szóltak hozzánk, mi hiába próbálkoztunk, a később jövők előtt pedig már kaja volt…felbosszantotta magát a férjem és teátrálisan távoztunk. Egy tipikus delikát boltban vettünk pecorino sajtot meg kenyeret és azt majszolva rettentő bosszúsan visszaballagtunk az autónkhoz. Itt hideg vizes zuhanyként ért minket a látvány, valaki meghúzta a mi drága, féltve őrzött kicsikocsinkat. A kedves, önfeledt, életimádó olaszokból hirtelen büdös digók lette, Dini őrjöngve sopánkodott, hogy eddig volt jó a nyaralás…és most már haza is mehetünk, mert ő így nem tudja jól érezni magát. Én sírtam. Ellenségünkké vált a város. Jobbnak láttuk elhagyni. Kitomboltuk, kiveszekedtük magunkat, kisírtam magam, feldolgoztuk és nekiindultunk San Qirico d’Orcia-nak. Egy olajfa ligetben parkoltunk, felmentünk néhány lépcsőfokon a pici városkába, ahol a szél se mozdult. Csendes és érintetlen volt. Végigsétáltunk néhány kis utcáján és végre-végre találtunk egy éttermet (Trattoria Csenna), ahol az olajfák alatti kerti lugasban megebédelhettünk. Dini szarvasgombás én meg vaddisznóragus tésztát rendeltünk, meg vörösbort. Ezek a drága népek tolerálják az alkoholt a vezetésnél!!! Ha még ettetek egyszerűen finomat! Isteni volt! Ebben a városban találtam meg Magyarországon megvalósítható álmaim házát, lefényképeztem, majd átadom az építészünknek úgy 10-20 év múlva.
Olajfaerdők majd szőlőbirtokok között poroszkáltunk át Montalcinoba, a Brunello városába. Pienzához hasonló parkolási problémák (csak apróval a gépbe) után, egy helyi úriember segítségével rettentő poros, de ingyenes parkolóba álltunk le. A két méterre lévő lépcsőn felmászva a Fortezzában, egy nagy középkori várban találtuk magunkat, ahol éppen termelői mézvásár volt, az elképzelhető összes mézes édességgel. Persze kóstoltunk. Megtaláltuk az enotecat, ahol először jegyet vettünk a várfalra. Drága és kihagyható program. Lejőve a férjem mindenáron bort akart kóstolni, szóltunk is az ottani egyik srácnak.. Szopogattuk a Brunellót, elemezgettük és dícsértük hál’ Istennek (a srácnak angolul egymás közt magyarul), amikor magyar mondat ütötte meg a fülemet: „Még jönnek 12-en!” Egy szőke lány mondta ezt, láthatóan a velünk éppen bort kóstoltató és diskuráló srácnak. Látva ledöbbenésünket, ékes magyarsággal csak ennyit mondott: Vigyázzatok mint mondotok, minden szavatokat értem! Na hát ebből kerekedett ki egy fél órás beszélgetés az enoteca magyar vezetőjével, aki borászként pénzt talicskázik a tulaj bankszámlájára. Ha valaki ott jár, érdemes magyarul elkurjantania magát, kedves megkülönböztetésben lesz része. Mindenhol ott vagyunk!!!!
Este 6 körül járt már, amikor Castelnuovo Dell’ Abate-i San Antimo apátsághoz értünk. Olajfaligeteken és szőlőültetvényeken keresztül vitt az utunk, amit picit nehézkes megtalálni. De Olaszország legszebb román kori épületéért, melyet Nagy Károly alapított a 12. században érdemes volt. Gyönyörű mennyezete volt! Pár percig élvezhettük csak a csendes áhitatot, kedvesen kitereltek minket. Talán misére készültek, du. 6 körül járt. Még sétálgattunk a templom körül lévő olajfák között, a régen felszántott de még göröngyös földet és a háttérben lévő szőlőültetvényeket és az idevezető út ciprussorait próbáltuk beleégetni a lelkünkbe. Hazafelé indultunk, át a La create vidéken, megkerülve a Monte Amatiat. A lemenő nap fényében, tartva a leszálló sötétségtől még sebtében készült néhány kép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése