2. nap - Firenze

Mosolyogva ébredtünk, már alig várva Firenzét. Végiggondoltam, hogy tulajdonképpen azt a várost fogjuk néhány órán belül felfedezni, amelyről már 2-3 hónapja álmodoztam, ismerkedtem. Tulajdonképpen ismertem is már…mégis rendkívüli érzés volt megérkezni a Santa Maria Novella vasútállomásra, s a tömeggel egész egyszerűen befelé sodródni a gyönyörűségek felé.

Örömünkbe üröm is vegyült, mert én már a vonaton is fáztam, lógott az eső lába, szürke fátyolfelhők gyülekeztek. Akkor még nem tudtuk, hogy ez volt nyaralásunk legrosszabb időjárása, sem azt, hogy - a szeptemberi Toscanára jellemzően - a levegő csak 9 körül kezdett melegedni, akkor azonban mindent beleadott. Végül egy csepp eső sem esett, délután pedig már pokolba kívántam a kardigánom.

A sodródó tömeg és a jegyzeteimben kialakított útvonal egyenesen a Medici kápolnák felé irányított, ahol egy gyors jegyvásárlást – a bejárattól jobbra, 9,5 € -  követően már benn is voltunk egy „semmitmondó” csarnokban. Ezüstözött és aranyozott kegytárgyakat láttunk, benne szentek ereklyéivel. Ebből a csarnokból vezetett fel egy lépcsősor a Régi Sekrestyéhez. Az első ámulat itt ért mindet, amikor az óriási csarnokba lépve megláttuk a 6 szarkofágot, bennük a Mediciek kiválóságainak csontjaival. Emelkedett pillanat volt amikor végre kibogoztuk, hogy ki-kicsoda a család sarjai közül. Cosimo fiai (Pietro és Giovanni) a bejáratnál pihennek. Az a tény, hogy mily nagyságok földi maradványai között járunk, mindig megborzongat és tisztelettel tölt el, ugyanakkor csodálkozással vegyes mohóság kap el a művészi kifejeződés megnyilvánulásakor. Oly gyönyörűséges márványokkal és azok oly mértékű díszítettségével találkoztunk, melyet nem lehet szavakkal leírni. De sajnos fotóval sem, merthogy igen szigorúan tiltották a fényképezést. Megjegyzem nem értettem, hisz a márvány, a szobor én úgy tudom nem sérülhet a vakuvillanástól. Nem beszélve arról, hogy égen-földön nem találtam a Medici kápolnákról hivatalos fotót, vagy képeslapot sem.

Innen átsétáltunk az Új sekrestyébe, ami merőben más volt, mégis mellbevágó. A Régi Sekrestye pompájával szemben az újban már Michelangelo egyszerű belteret, de annál megkapóbb sírhelyeket alakított ki. A négy sírhely, Lorenzo (Il Magnifico)  Medicié, a szép –ámbátor meggyilkolt - Gulianno Medicié valamint a két nagyhercegé. A sírhelyeket Michelangelo szobrai díszítenek. A sors fintora, hogy a szép – és feltételezhetően hiú – Gulianno kapta a legszerényebb „fejfát”, míg a család „középkategóriás” nagyhercegei büszkélkedhetnek az Éj és a Nappal, az Alkony és a Hajnal megtestesülésével.

A VII. Kelemen által tervezett Medici-síremléket Michelangelo 45 évesen kezdte el, de csak 70 éves korában állították össze elkészült részeit. A pápa eredetileg négy síremléket akart, de csak kettő készült el, azok is a család kevésbé ismert tagjainak részére. Michelangelo rendkívül kevés portrét készített, közöttük van a két Medicit ábrázoló alkotása. A két kőkoporsó fedelén két-két alak helyezkedik el: Lorenzo de Medicién, Urbino hercegéén a Hajnal női és az Alkony férfi megtestesítője, Giuliano de Medicién, Nemours hercegéén az Éj női- és a Nappal befejezetlen férfialakja. Mindannyian az idő múlását jelzik, sötétek, nyugtalanítóak és komorak. Nekem a nappal volt a kedvencem, félig kész mégis szuggesztív…Fotózni itt sem szabad, de a teremőr donna elnéző volt…J

A Basilica de San Lorenzo csodája az öreg Medici egyszerű márványlap alatti nyughelye volt. A kápolnából és a Templomból kijutva szembe találtuk magunkat a San Lorenzo-i piac nyüzsgésével, bőr minden mennyiségben (táska, kabát) kendő, csecsebecsék, olasz szuvenírek, bódéárusok. Leültünk megpihenni, majd a sarki Spar-ban megvettük nyaralásunk legdrágább ásványvizét. A férjem a „Dóm” kiírás helyett a „WC” felé indult el J, így egy kis kerülővel jutottunk el a Dóm térre, mely szerintem bármerről is érkezzen az utazó, lélegzetelállító. Olyan boldogság és türelmetlenség öntött el minket amikor először csak a Battistero, majd a Duomo és a Campanile is kibontakozott a szemünk előtt! Az első pillanatok csak a csodálkozásról szóltak, a monumentalitásról, a reneszánsz tobzódásának eddig még nem látott mennyiségéről.

Tekintve, hogy korán volt, gondoltuk a Battisteroval kezdünk. A jegyet nem a Battistero bejáratával szemben, hanem éppen az átellenben lévő oldalon lehet megvenni 4 €-ért. (ha a Duomoval szemben állunk, akkor a bal oldalon). Itt van az udvarban egy 1 euro/alkalom nyilvános WC is, ami viszont elég hamar (igazodva gondolom a nevezetességek nyitva tartásához talán 7–kor) bezár. Bejutottunk a keresztelőkápolnába, mely ugye a város egyik legrégebbi épülete. Alapjait még a 4. században rakták le. 13. századi mennyezetmozaikjain az utolsó ítélet képeit csodálhatjuk meg. Itt keresztelték meg többek között Dante-t is. A dómra néző keleti kapu Michelangelo mondása szerint megérdemelné, hogy a mennyország kapuja legyen. Valóban csodaszép. Mellettünk egy láthatóan olasz idegenvezető, angol párnak mesélt a képekről bennfentes infókat a készítésük és az ábrázolás titkairól. Ami az útikönyvekből kimaradt….

Kb. 10-15 perces sorban állás után bejutottunk a Duomoba, mely nekem – ahogy olvasom a fórumokat nem vagyok ezzel egyedül - kis csalódás volt. Ugyanazt a csodás kidolgozottságot, márványt, aranyat, színeket vártam mint kint, ehhez képest kaptunk ugyan egy monumentális gótikus letisztult, de gazdagnak vagy pompásnak nem mondható belső teret. Kis túlzással csak a bejárat fölötti rózsaablak volt az egyetlen szín a térben…

Úgy döntöttünk, hogy a drágább és hosszadalmasabb feljutású kupola helyett, a Campanile lesz a mi kupolánk. A torony mögül lehet feljutni, és szinte semmit sem várakoztunk. A jegy 6 € volt. Csodás kilátás tárult a szemünk elé, akkor még csak találgattuk, hogy a fel-feltűnő csipkés tornyok, robosztus oszlopok, ragyogó fehér márványhomlokzatok milyen nevezetességek lehetnek.

 

 

Kiszúrtuk a fedett piacot is, ahová a lemászás és egy fantasztikus tiramisu-panna cotta fagyi után elindultunk, a fórumokon emlegetett Nerbone-ba a híres pacalos szendvicset enni. A piac jelenleg zárva van, de az árusokat ez nem zavarja, konkrétan a piac köré pakoltak ki. Találtunk panino con bollitot, de már ott fenntartásaim voltak, amikor a hölgy kicsattintotta a forró vízből-húsléből a vágódeszkára az egész bendőt és koncepció nélkül elkezdte vagdosni. Nem tolakodó, de jól kiszűrhető büdösség töltötte el az orrunkat… a helyzet csak kicsit javult, amikor az én sima marhahúsos szendvicsem készült. Szegény férjem – ő akarta !!! – nagyon bátran és hősiesen látott neki a pacalnak (finom ez-finom ez – mondogatta), de egy idő után nem bírtam nézni a szenvedését…nekiadtam a nekem szintén nem ízlő marhahúsos szendvicsemet. Hát ennyit a tradíciókról…L

„Erőt” gyűjtve visszaindultunk a város sűrűjébe, útba ejtve Dante házát és az Orsanmichele-t. Ez utóbbi kis tündér volt, csak éppen beestünk zárás előtt, megpihentünk, majd háromszor jártuk körbe, hogy megtaláljuk a jogászok védőszentjét a szobrok között. Mivel csak gyanúsítottunk volt a személyére, bizonyítottság hiányában továbbmentünk a Piazza della Signoria-ra. A párom látta meg először a Palazzo Vecchio fénylő tornyát, majd kibontakozott előttünk a kedves kis tér, a gyönyörű épületekkel és nem utolsó sorban a szobrokkal a városháza bejáratánál és a Loggia de Lanzi árkádjai alatt. Itt értettem meg igazán a lodzsa értelmét. Fura módon lenyűgöznek ezek a teremtmények, a másik bűbájos loggia számomra Veronában volt. Itt aztán álmélkodtunk, gyönyörködtünk. Közepesen sok ember próbált elfogadható képet készíteni a csodákról, mégis kulturáltan, kedvesen, toszkán ráéréssel tették a turista-dolgukat. Nem éreztem azt az embert eltaposni képes hevületet mint Rómában…ott egy jó képért az emberek belelökik a másikat a Trevibe. Jó volt itt csak lenni, a napsütötte szobrokat csak úgy nézegetni, Perseusra újra és újra rácsodálkozni. Párom kedvence természetesen a Neptun kút volt! Egyébként a kút mögött egy általam még sosem látott ivúkút-szerkezet, melyből a megfáradt turista ásványvizet fakaszthatott. Frizzante is volt !!!

 

Innen az Uffizi mellett, majd a motorosok által fenyegetett „rakparton” kisétáltunk az Arno partra, csodás fotókat készítettünk a Ponte Vecchio-ról, innen igazán gyönyörű. A híd üzleteiben működő ékszerek és üzletek nem fogtak meg, a luxus és a „23. századi” biztonságtechnika valahogy nem volt méltó Firenze hangulatához. Átsétálva a hídon azonban az Arnón túli „elfeledett” területek szépsége várt, igazi Firenze kérem szépen! A Palazzo Pitti előtti meleg kövű téren elnyúlva – itt is van egy ivókút – élveztük a hangulatot, végre talán felfogva hogy igen, mégiscsak itt vagyunk Toscana fővárosában! Ezen az oldalon maradva, az Arno parton és egy hídon átsétálva, a másik kedvenc városrészemen, a Santa Croce környékén bekukkantottunk a templom előtti térre, ahol már minden fel volt állványozva az esti Rificolona ünnepségre. Ez utóbbit megvárni nem tudtunk, így egy paninit a Duomo előtt elmajszolva, a hömpölygő turista-helyi tömeget nézve zártuk a napot. Apró momentum, de meghatározó volt, amikor egy angol-amerikai turista és egy helyi olasz véletlen találkozásának lehettünk szemtanúi, látszott hogy régi és jó ismerettség köti össze őket.  Zengett az örömtől a Dóm tér: „Luca!!! Mamma mia!!!” – kiáltott a turista, majd a láthatóan a munkából hazafelé tartó olasszal pár perc beszélgetés után elindultak – minden bizonnyal egy kávézóba. Eztán vonat, minden rendben volt. Kicsi kocsinknak nem esett bántódása a Montecatini-i parkolóban.