11. nap: Utazás

Ha jól rémlik, reggel 7-kor indultunk szállásunkról. Még a tegnapi napon kifizettük szállásunk díját, elbúcsúztunk Elenától, és a 12 palack borral, rengeteg élelmiszerrel és csecsebecsével, ajándék és szennyes halmokkal elindultunk hazafelé. Úgy néztünk ki mint egy román piacos árus, pokrócok és kispárnák takarták és támasztották a borokat és hűtőtáskát a szanaszét dobált, immár hasztalan útikönyvek társaságában. Teljes biztonságban végigrepesztettünk az olasz autópályán és ugyanúgy ahogy beléptünk, Vilassenél kiléptünk az országból. Az első szlovén benzinkúton még megálltunk egy-egy cappuccinora és elméláztunk az elmúlt napok szépségein. Magyarországra belépve megtaláltuk az induláskor elveszett becsehelyi Agip kutat, de majdnem elsírtam magam, amikor a kifogástalan – és az legutolsó faluban is tiszta és felszerelt – olasz és szlovén mosdók után poloskákat találtam a WC ajtón. Nem használtam. Talán du. 3 óra körül lehetett, amikor megláttuk a Badacsonyt. Nemsokára találkoztunk a barátainkkal a siófoki nyaralójukban, felköszöntöttük a barátnőmet s még aznap este megcsappantottuk a hozott borkészletünket. Mi lányok hamar kifeküdtünk, a két fiú hajnalig borozgatott és pecorino sajtozott a Balaton parton. Másnap még átruccantunk a Velencei tóhoz, ahol a szennyesek közül előbányásztuk a szép gúnyánkat, más baráti párokkal találkoztunk és részt vettünk egyikük fergeteges lagzijában. Vasárnap másod-harmadnapososan, du. 2 körül indultunk haza Egerbe, 5 körül érkeztünk meg eddigi életünk legszebb és legtartalmasabb nyaralásából.

10. nap: Malcasine-Lazise-Sirmione

Itthoni még úgy terveztük, lehet hogy körbeautókázzuk a tavat, de ott – látva a nyüzsgést és egyben nyugalmat, érezve azért a 10 nap fáradtságát – mégis úgy döntöttünk hogy Malcasine-t nézzük meg és néha-néha megállunk a parton. Nyugisan, élvezve a víz és a táj szépségét. Így is lett, autókáztunk végig a parton a tündöklő napsütésben, néha megálltunk egy-egy kialakított pihenőnél, csodáltuk a gyönyörű parti leandereket és térdig gázoltunk a türkiz, áttetsző és meleg vízben. A kiszemelt városba érve leparkoltunk egy belvárosi, nyüzsgő, abszolút turistákra berendezkedett modern parkolóházban (rengeteg van belőlük gyakorlatilag a város alatt) és 100 méter után belevetettük magunkat a városka középkori részének zeg-zugos utcáiba. Telis tele volt turistákkal, mégsem volt elrettentő, mindenkin a jólét és a nyugalom ütközött ki. Bementünk ugyan a Scaligeri várba, de olyan nagyon különleges rálátást a tóra nem adott, amit a sima vízszélről ne láthattunk volna. Viszont nagyon érdekes volt az ott berendezett interaktív múzeum, ahol megszagolhattuk a tó növényeinek illatát, láthattuk annak kialakulását kisfilmen, megszólaltathattuk az ott élő állatok hangját, hallhattuk a tó mélyének zubogását. Szerintem egy gyereknek még nagyobb élmény ez a múzeum. A várból lejőve beültünk egy kis bár-félébe (vagyis inkább kiültünk) egyszerű pizzát, espressot és cappuccinot kértünk. Varázslatos volt. Sokáig tanakodtunk azon, felmenjünk-e a Monte Baldóra, de az oda felvivő körbeforduló felvonó iszonyat drága volt, így az utolsó euroinkat nem erre költöttük.

Megálltunk viszont a visszafelé vezető úton Lazise városkában, ahol szintén volt egy Scaligeri vár. Ez kevésbé volt jó állapotban mint az előző, így inkább a kisváros kikötőjében sétálgattunk a színes csónakok között. Nagyon tündéri és idilli volt a hely. A szállásunkon leparkolva pár percre. du. 6 körül nekiindultunk Sirmione-nak, hogy ezt – a mindenki által a Garda tó gyöngyszemének nevezett – városkát is bekebelezzük. Profi, több ezer helyes parkolóban leparkoltunk és a város bejáratánál lévő – mily furcsa – Scaligeri vár felé vettük az irányt. Az orrunk előtt zárták be, így nekiindultunk egy jó nagy sétának a városban, volt ebben tópart, kisutcák, üdülőtelepek és a város másik végén, a legfantasztikusabb olajfaliget amit valaha láttam. Közel volt a Catullus barlangjához, de sajnos az is be volt már zárva. A központba visszasétálva, sikerült éhségünket az Olaszországban evett legrosszabb pizzával „csillapítani”, aztán mégis adtunk az élvezeteknek és két óriási finom fagyival zártuk a napot. Nekünk kissé csalódás volt Sirmione, gyakorlatilag nem látszik a turisták tömegétől, a fagylaltosoktól és éttermektől. Amikor még nem lepték el az ultra gazdag német vendégek biztos gyönyörű városka volt, most inkább csak „aha, szép” kategória, nulla természetességgel és 5 csillagos szállodai csillogással. Ez a 4. kép is az olajfaligete.

9. nap: Utazás-Verona

Szintén lakótársaknak – egy magyar, de ma már Heidelbergben élő német hölgynek és férjének – köszönhettük, hogy a reggeli korai pakolás és elköszönés után Arezzo felé indultunk, s ajánlásukra betértünk a Castiglion Fibocchi település mellett lévő Fattoria la Viallaba. Ez a hely tulajdonképpen egy birtok, ahol három fivér  biogazdálkodással foglalkozik, s ahol minden kapható ami jellemző Toscanára. Bor, sajt, olaj, szalámi, tészta, édesség, szószok, zöldségek. Az elmúlt években Toscana legjobb olaja és a legjobb pecorino sajt címet is elnyerték. Ide tartottunk, de elsőre a különálló szállodájukhoz tévedtünk. A kertészkedő kb. 70 éves bácsikát kérdeztem meg a szőlő között, hogy megkérdezzük hol is a bolt. Sose láttam ilyen szép bácsit, idős volt és boldog, látszott hogy kemény dolgos élete volt együtt a természettel. Mosolyogva, az angolt értve, de olaszul beszélve mutatott a szőlőtenger közepén lévő földútra, hogy ott keljünk át. Nekiveselkedtünk, s mintha ott arra a három percre megállt volna az idő. Szőlők között, földúton botorkáltunk, a távolban egy gyönyörű ciprussor – a hivatalos út – amire végül ráfordultunk és megérkeztünk az „udvarházhoz”. Egy csoda. Deszkából, nádból ácsolt kocsibeállók, mosolygós arcú parasztasszonyok, traktorból kiszálló gumicsizmás férfiak, kockás terítővel fedett szabadtéri asztalok fogadtak. A boltban mindenféle jó. Kedvesen fogadtak, kóstolhattunk amit akartunk. Végül szószokkal, articsókával, aszalt paradicsommal, olivaolajjal, borokkal (ezzel együtt 12-re nőtt az autóban lévő palackok száma) és pecorino sajttal felpakolva jöttünk el. Várt ránk Észak-Olaszország és a Garda tó.

  

Dél körül indultunk három körül már Castelnuovo del Gardaban voltunk, de a szállásunkat csak nem tudtuk megtalálni. Valami lehetetlen címen volt, a GPS ki sem írta. A férjem már ad hoc szállást akart keresni, amikor letértünk az útról és egy borospince és borozó keverékébe, csaholó kutyák közepedte bemerészkedtem és a pult mögött lévő bácsi simán útbaigazított. „Á Elena!” – mondta, majd valami Agipot emlegetett, s elmagyarázta hogy jutunk oda. Az agip benzinkutat jelentett, a Mol kúttal szembeni utcában meg is találtuk szállásadónk apartmanjait. Korunkbeli, rettentő beszédes fiatal hölgy volt a tulaj, lebeszéltünk mindent és bár én már nem sok kedvel, de nekiindultunk Veronának. 5-kor már bent voltunk a városban. Aranyáron (9€) parkoltunk az Arénánál. De az ellenkező irányba indultunk el, a Scaligeri vár és a híres tulipános Ponte Scaligero felé. 

Útközben útba ejtettünk egy pizzást, ahol míg sütötte a szeleteket tanú lehettünk az üzletvezetők (tulajdonosok?) házastársi vitájának és kibékülésének. Kb. 3 perc leforgása alatt. Imádtuk őket. Betúrtuk az isteni pizzát és nekiindultunk. Panoráma útikönyvünkben lévő térkép alapján boldogultunk valahogy, de inkább a szimatunkra hagyatkoztunk, mentünk az orrunk után. A hídon átsétálva kívülről megcsodáltuk a Scaligerik egyik várát majd a part mentén, parkok gyűrűjében a város keleti oldala felé vettük az irányt. És akkor beszippantott a város gyönyörűsége. A régi mégis újonnan pompázó színes épületek, a folyó és a hidak látványa, a város nyüzsgése, élhetősége, a turisták elviselhető száma. Méltósága és mégis bája van ennek a városnak, fennkölt mégis élhető, nyoma sincs a toszkán vidékiességnek, de a bennsőséges barátságosság mindent áthat. Menthetetlenül beleszerettem a színes sikátoraiba, az autómentes zónákba, a valami pici különlegességgel elkápráztató templomaiba, kis tereibe, felvirágozott ablakaiba és balkonjaiba. Valami csodás módon ötvöződik itt a múlt és az abból táplálkozó jelen. Jól megfér egymással a turistáknak árult bóvli karkötők és szuvenírek, a Scaligerik hamvait rejtő nemesi sírszobrok, Júlia mondája és a luxusüzletek. Látszik hogy az emberek jól élnek itt és szeretnek itt élni.

Útba ejtettük a Sant'Anastasia templomot, ami a város legnagyobb temploma, amelynek szenteltvíztartóit nyomorék formájú szobrok tartják. A Duomo oszlopait griffmadarak tartják, bent pedig a veronai épületekre oly jellemző vízszintes - a vörös tégla és a fehér kőrétegek váltakozása miatti - csíkozás volt . Csodás, díszített templomok voltak. Ahogy egyre beljebb sétáltunk a belvárosba, a 7. században épült Santa Maria Antica templom előtt megnéztük a Scaligerek temetkezési helyeit, különös faragott-díszített kőmauzóleumok ezek. Majd elértünk az egyik legcsodálatosabb térre ahol valaha voltam, ez a Piazza dei Signori. (a középső kép) Fantasztikus építészetű, történelmű és hangulatú épületek, késő délutáni napsugarak…A Piazza delle Erbe-n régen zöldség és gyümölcspiac volt, most szuveníreket árusító sátrak lepték el a teret a kávézók éttermek között. Az emberek csak élvezték a forgatagot. Jó szakember módjára, mi felmásztunk a tér közepén lévő, négy oszlop tartotta emelvényre, ahonnan régen a törvényeket hirdették ki. Csodáltuk még sokáig a környező házak freskóit, a szökőkutat, majd elindultunk, hogy megkeressük Júlia házát.

Útközben még betértünk egy fagyizóba, kicsit tébláboltunk egy térkép előtt. Amikor egy láthatóan helyi bácsi megszólított minket, hogy mit keresünk, útbaigazított a Casa di Julietta-hoz. Óriási tömeg fogadott, de mintha csak megéreztük volna a következő pár percet benyomultunk, a férjem kattintott kettőt, és azon vettük észre magunkat, hogy 2-3 síppal felfegyverkezett rendőr kifelé tereli a tömeget az udvarból. Záróra volt. Isteni szerencse, hogy a bácsinak köszönhetően időben odaértünk, mégha csak egy pillantást is vethettünk Júlia erkélyére. Eztán céltalanul lődörögtünk a tömeggel, tudtuk, hogy előbb-utóbb úgyis az Arenához érünk. Nemcsak maga az i.u. 30-ban épített épület volt csodaszép, hanem maga a Piazza Bra is, a fantasztikus, színes épületeivel, hangulatos kávézóival, elegáns és hátizsákos turisták tömkelegével. Verona nekem ez a terrakotta színű város marad, napnyugtában, kivilágítva. Nagyon elfáradva értünk haza de másnap még mindig erőt gyűjtve nekiindultunk a Garda tónak.